Hétköznapi csodák a kertben

Nincs műfüves kocka, nincs épített kerti grillsütő és nincs beágyazott medence. De kifejezetten jó érzés hajnalban mezítláb sétálni a bokámat símogató növénykék között. A kötelező fűnyíráskor nekem szinte fáj, ahogy élettelenül leborulnak a kis maradványok.Persze rendnek kell lenni, a gazt ki kell húzgálni, pedig a saját önvalójában nagyon szép tud lenni, és szavakkal nem kifejezhető, ahogy csillognak rajtuk a vízcseppek.

Örülök, ha kis időre elszaporodik a sárga virágú kutyatej, vagy felüti a fejét a csalán az egyik sarokban, mert tisztában vagyok gyógyító erejükkel. A telepített citromfű, kakukkfű és bodza már szinte önálló életet él, soha nem ott szaporodik el, ahol én szeretném, de az alkonyatkor, vagy locsolás után a kertet betöltő illatuk mindenért kárpótol. Nem beszélve a rakoncátlan ibolyáról, amelyik szinte bárhol képes kidugni a fejecskéjét.

A pár éve kegyelmet kapott vadon nőtt hajtás mára gyönyörű fává cseperedett, és árnyékot ad a nyáron kibírhatatlanul meleg fenti szobáknak. Nincs szívem lemetszeni a fügebokor ágait sem, csak azért, mert már lakásnyi méretűre terebélyesedett, és nehezen lehet miatta bemenni a sufniba. És még télen is sajnálom levágni az emelet magasságúra nőtt nádszálakat, mert tiszteletet ébreszt bennem, ahogy a legnagyobb viharban is állják a sarat.

Szeretem ezt a természet adta rendet. Jólesik igazodni hozzá, mert életet ad a gyíkocskának, amelyik a meleg napsütésben a fehér falon szokott sütkérezni, a lepkéknek, akiket „csak úgy“ követhetek a szememmel és elmélázhatok törékeny kecsességükön. Persze ők is, mint a galambok, cinkék, sárgarigók, tücskök, szitakötők mindig akkor tűnnek elő a semmiből, amikor elhúnyt szeretteimről gondolkodom.

A hála, a józan keretek közötti szabadság élménye sugárzik kerti növényeinkből, de az unokám is átveszi ezt az életérzést, amikor boldogan szaladgál a homokozó - kerti csap – kerti lépcső – szoba – kerti másik lépcső – bodzabokor – kakukkfű – fügebokor útvonalon, majd huncutul elbújik a cseresznyefa mögé, és az kiabálja, hogy „Nagyika, keress meg!“. Aztán odavonszol a rózsabokorhoz, leborzolja az elvirágzott, fölösleges szirmait, miközben én őt csodálom, ő pedig azt, ahogy a szirmok levitorláznak a földre. S amíg megbeszéljük, hogy a szép virágszirmokat anya érdemli, és majd anyáknapján tele lehet hinteni előtte a földet,  szalad a hintára, és ringatja magát egy kicsit, aztán felmászik a trambulinra, ahol kipattogja magából a még mindig temérdek energiájának egy részét, hogy utána pihenésképp utánozhatatlan hangeljtéssel, kérőn, de mégis határozottan közölje, hogy most bemegyünk zongorázni. Jóleső érzés látni felszabadultságát ebben a zsebkendőnyi paradicsomban.

 

Megosztás a facebookon